Ujjé!

Na, most először is befejezem a bejegyzést, amit egy hónapja elkezdtem:

Tehát voltam az Israeli Apartheid Week negyedik előadásán (nekem csak a második), ahol Gáza volt a téma. De még mielőtt a meghívott cambridge-i professzor hozzákezdhetett volna mondandójához, végig kellett hallgatnunk az International Israeli Apartheid Week Dél-Afrikában elhangzott hivatalos nyitóbeszédét videófelvételről. Az előadó ^cAzmī Bišārah, egy ex-Knesszet-tag palesztin aktivista volt (tavaly árulás vádjával tartóztatták le Izraelben), aki rendkívül hosszúra nyúlt beszédében egy rakás baromságot hordott össze, lehetőleg ordítva, hogy minél hatásosabb legyen. A hangszóró hamar begerjedt, egy idő után már én is, (sőt, a német gyerek, akivel mentem, 10 perc után kiment, mert nem bírja az óbégató elmeroggyantakat):

1, A beszéd elején Bišārah mintegy öt percig fejtegette, hogy az „apartheid” szónak azért nincs semmilyen nyelven megfelelője, mert annyira negatív konnotációval bír, hogy a nyelvek egyszerűen kilökik magukból. Hozzá kell tenni, hogy az arab nagyon is kreatív nyelv, így az ’apartheid’-nek van arab megfelelője (tamyīz ^canṣarī / tafraqa ^canṣariyya), ellentétben például a ’demokrácia’ (dīmūqrāṭiyya / dīmuqrāṭiyya) szóval. A ’demokrácia’ szó arab megfelelőjének hiányával Bishāra is szembesülhetett, de bizonyára elfelejtette, pedig számos könyve címében szerepel és egy tizenöt részből álló, demokráciát oktató brosúrasorozatot is kiadott a palesztin iskolák részére, nem is beszélve arról, hogy ő alapította a National Democratic Assembly (at-tağammu^c al-waṭanī al-dīmūqrāṭī, ismertebb nevén Balad) pártot is. Akkor most kinek mi bír negatív konnotációval? (persze meg lehet ezt is érteni, a demokrácia exportja Vietnámba, Nicaraguába, Irakba, Afganisztánba stb. legalább olyan súlyos idiotizmus, mint a forradalom exportja volt)

2, Többször is elhangzott, hogy 1948-ban Izrael erőszakkal elfoglalta Palesztinát. Namármost Palesztina brit mandátumterület volt, ami több gonddal járt, mint amennyi hasznot hajtott, ezért a britek az ENSZ kezébe helyezték a sorsát. Az ENSZ felosztotta egy palesztin, egy zsidó és egy nemzetközi (Jeruzsálem) területre. Ezt követően hét reguláris hadsereg és több arab milícia hadüzenet nélkül lerohanta Izraelt. Izrael, visszaverte a támadást és némi területi nyereséget is elkönyvelhetett (a felosztási terv szerint a zsidó állam Palesztina 56%-án terült volna el, a háború után 78%-ot ellenőrzött Izrael). Ez valóban fegyveres hódítás volt, de nem lehet elfelejteni azt, hogy egyben önvédelem is, válasz az arabok fegyveres támadására, amit valahogy elfelejtett megemlíteni az előadó, pedig gondolom az arabok is hódítási (népirtási?) szándékkal támadtak, sőt, a háború első hónapjaiban a volt mandátumterület háromnegyedét ellenőrizték, tehát hódítottak is – ameddig tudtak.

3, Bišāra sérelmezte, hogy a határokat az izraeliek ellenőrik (értsd: lezárják). Ez nem túl meglepő, hiszen Izarelben nem akarják, hogy terroristák jussanak be az országba, eszük ágában sincs jóléti államot játszani és beengedni a palesztinokat, akik azt hangoztatták (főleg bombákkal, mert az jó hangos), hogy mennyire szeretnének külön államot. Azt elfelejtették megemlíteni, hogy szeretnének hozzá infrastruktúrát, ipart, kórházakat, iskolákat is (nem mintha kaphattak volna, sőt, még ami volt, azt is lerombolták az izraeliek a kivonuláskor, illetve a javító-nevelő légicsapásokkal). Az izraeli álláspont szerint most ott a terrorista (szabadságharcos) Hamasz által irányított “államuk” (fennhatósági területük), csináljanak vele, amit akarnak, csak Izraelbe ne jöjjenek.

4, Bišāra kizárólag “igazság”-ról (értsd: a saját igazságáról beszélt). A ’megoldás’ szó nem hagyta el a ajkát. Sajnos.

5, Álláspontja szerint megbékélés csak az “izraeli apartheid” leszerelése (határok megnyitása, fal lebontása stb.) után lehetséges (értsd: tartsátok oda a torkotokat, megígérjük, hogy ezúttal tényleg nem vágjuk el, annak ellenére, hogy addig még nyiszatoljuk kicsit). Más szóval, szerinte a “békefolyamat”-nak oly módon kellene lezajlania, hogy először szépen megvalósul a cél, aztán jöhet a folyamat. Ezt ki is fejtette, ezekkel a szavakkal.

Röviden, ameddig ilyen elvakult figurákra hallgatnak a paleszinok (vagy legalábbis az a néhány szerencsétlen, aki felrobbantja magát vagy Qassāmokkal próbálja lövöldözni Szderótot), addig nem lesz béke.

És most kicsit a jelenről és a jövőről:

Gyakorlatilag pénteken volt az utolsó órám, jövő héten már csak egy extra órám lesz, csak úgy, heccből, meg a jiddis, ami egy héttel tovább tart. Ez azt jelenti, hogy a munka egyik felét letudtam (jövő félévben csak heti három jiddisem lesz), most jöhet a móka - szakdolgozat formájában. Az már viszonylag világosan körvonalazódott, hogy ez mit fog takarni: reggel összekészítem a kis uzsonnacsomagot, kávé a termoszba, mert a Bodleianban persze nincs kávéautomata, és nincs kedvem folyton kirohangálni a boltba vagy a Christ Churchbe (ami minden ezzel ellenkező légbőlkapott vélekedéssel szemben a kiváló minőségű gépkávéról híres), és irány a könyvtár. Vettem egy új laptopot is, hogy minél több könyvet tudjak bezsúfolni a táskámba mellé, alig több, mint egy kiló, nagyon kicsi, imádom.

Azt még nem tudom, hogy hogyan fogom áthidalni azt a problémát, hogy az első minibusz 8-kor indul és fél kilencre van bent (a Bod 9-kor nyit, és amúgy is kicsit merész vállalás lenne hétkor-fél nyolckor kelni), a második viszont csak 10:15-kot, ami előtt még én is bőven képes vagyok felkelni (nem röhög!). De ahogy egyre melegebb lesz, visszatérek a bicóhoz. Napközben olvasás, jegyzetelés ezerrel, könyvek, pamfletek,mikrofilmek minden mennyiségben, angolul, héberül, oroszul, jiddisül. Aztán este a tízes busszal hazakecmergek és elolvasom, amit lefénymásoltam, ti. 100 fontos (7p / oldalas rátával számolva 1428 oldal) alapítványt tettem, hogy hivatalos és rendszeres formába öntsem az öngerjesztő fénymásolási tevékenységemet. Ez csak afféle eleve halálra ítélt próbálkozás, hogy ne hagyjam itt a gatyámat is. Emellett Cambridge-be és Londonba is kell majd rohangálnom anyagokért, mert itt sok minden nincs meg. Csak emlékeztetésképp, a szakdolgozatom címe: ”Jewish Armed Self-Defense in Eastern Europe between the Odessa Pogrom and World War One, 1871-1914”.

Viszont alig három hét múlva ismét hazamegyünk egy hétre, ami valószínűleg jó ideig az utolsó alkalom lesz ilyen tavasztájt, mert (hatásszünet)...jövőre megyünk Amerikába! Írtam ugye, hogy jelentkeztem mindenfelé PhD-re, fel is vettek néhány helyre, és most már majdnem véglegesen a Harvard mellett döntöttem. Oxford jó hely ugyanis, de

1, a könyvtárban nagyon sok minden nincs meg, ami kellene nekem

2, sokkal nehezebb pénzt szerezni, ráadásul okosan úgy van kitalálva a rendszer, hogy mivel április 15-ig egységesen minden amerikai egyetemnek vissza kell jelezni, viszont az oxfordi ösztöndíjak április-májusban derülnek csak ki

3, itt nehezebb pénzt szerezni kutatásra is, a Harvard meg tele van pénzzel, csak meg kell fejni

4, Amerikában öt éves a képzés, Oxfordban csak három, tehát az USA-ban sokkal többet tanulok (bár mindkét helyen el szokott húzódni, de Oxfordban igyekeznek korlátozni, némelyik ösztödíj is csak 3 éves, utána meg kuncsorogni kell mindenfele)

5, Oxfordról a fene se tudja, hogy kapok-e pénzt, a Harvard viszont felajánlott egy összesen min. 300,000$ értékű csomagot (6 év tandíj, biztosítás, lakás, élet stb..., nem is beszélve a további súlyos tízezrekről, amiből eltöltök mondjuk összesen kb. két évet Angliában, Izraelben, Oroszországban és arab országokban)

6, garantáltan lesz tanítási gyakoratom - a Harvardon

7, még folytathatnám, de akit ennyivel nem győztem meg, azt ezután se fogom

Na, most már megyek alukálni, holnap (is) hosszú nap lesz.

Minden jót!

Apartheid és ütősök

Szinte hihetetlen, de legalábbis példa nélkül való: ez már a második bejegyzésem egy héten belül! Sőt, ha jól viselitek magatokat, esetleg hajlandó vagyok hétvégén is rászánni magam, hogy írjak egyet.

Hétfőn megkezdődött az Israeli Apartheid Week (www.apartheidweek.org) Oxfordban. Ez egy nemzetközi kezdeményezés, a világon mindenfelé (USA, UK, Kanada, D-Afrika, Palesztin Fennhatósági Területek...) szerveznek megmozdulásokat. Itt egy ötrészes előadás-sorozat van, az Oxford University Arab Cultural Society szervezésében. Első nap egy izraeli filmrendező-publicista (Eyal Sivan) volt a meghívott vendég, aki egy 1988-as filmjét (Yizkor – Slaves of Memory) vetítette le, majd válaszolt a kérdésekre. A film amellett érvel, hogy az izraeli oktatási rendszer tudatosan kialakít egy olyan identitást a gyerekekben,amitől egyenes út vezet a nacionalista beállítottság és a palesztinokkal szembeni agresszió felé. Egy hónapon belül ünneplik ugyanis a gyerekek a pészách-ot („zsidó húsvét”, az Egyiptomból való megszabadulás ünnepe), a holokauszt- emléknapot, az elesett katonák napját és a függetlenség napját. A rendező ezt az időszakot követi végig, egy család gyerektagjaval (és a kiváló tudóssal, Jesájáhu Leibowitz-csal) készített interjúkon és az iskolai ünnepségek és az azokra való felkészülés ábrázolásán keresztül. A közönség nagyon vegyes volt, sok arab és zsidó volt,de voltak mindenféle egyéb oxfordiánusok is szép számmal. Az egyik hozzászóló, egy fiatal izraeli lány, aki a bemutatott oktatási rendszerben nőtt fel, megjegyezte, hogy annak ellenére hogy a rendező konzisztens koncepciót vél felfedezni a nemzeti ünnepek iskolai megünneplése mögött, ezt a gyerekek egyáltalán nem érzékelik. E mellett még szép számmal vannak olyan okok, amelyek miatt meglehetősen torz képet nyújt a film:

1, Minden országban (több-kevesebb sikerrel, ld. Mo.) megemlékeznek a jeles történelmi eseményekről, háborúkról, forradalomról, függetlenségről, stb. A diákok ott sem mások, az iskolai ünnepség a kötelező rossz, a családban sokkal bensőségesebb és információgazdagabb identitás-formálás folyik (ez el is hangzik az egyik gyerek szájából). Azt a rendező sem gondolhatja komolyan, hogy az (történelem)oktatás és a bemutatott ünnepek jobban befolyásolják a gyerekek személyiségfejlődését, mint a közvetlen környezetük (család, barátok, napi események). A filmből is világosan kiderül, hogy a gyerekek (főleg a fiatalabbak) nem sokat tudnak arról, amit ünnepelnek és nem is emlékeznek az ünnepségekre.

2, A sok nemzeti öntudatot formáló ünnep naptári közelsége véletlenszerű: a függetlenség napja és a pészach ideje adott volt, célzatosság legfeljebb a másik kettő időpontjának meghatározásában lehetett volna (a holokauszt-emléknapot kezdetben a varsói gettólázadás évfordulójára akarták tenni, de az túl közel esett a pészách-hoz, úgyhogy két héttel későbbre tették, az elesett katonák emléknapja szintén később került egy nappal a függetlenség napja elé, azelőtt a két ünnep egy napon volt).

3, A palesztinokkal szembeni agresszió az általános hadkötelesség keretei közt zajlik. A hadseregbe kerülve a 18 éves gyerekek teljesen más környezetbe csöppenek, eltérő normáknakl és kötelességeknek kell megfelelniük. A hadseregek soha nem a humánus módszereikről voltak híresek, nem meglepő, hogy a társak és a felettesek figyelő tekintetének kereszttüzében, élet és halál uraként a középiskolából épp hogy csak kikerült sorkatonák aggresszívan viselkednek (tegyük hozzá, nem sokat javít a helyzeten az állandó fenyegetettség érzése sem).

4, Ellenségességre nevelésnek a nyomát sem lehet felfedezni az ünnepségeken, nincs uszítás, palesztinellenes megnyilvánulások stb. Persze mindenki tudja, kinek köszönhetik a sok elesett katonát (a legtöbbet persze a reguláris arab hadseregeknek, de az utóbbi 35 évben csak a palesztinoknak), de nincs semmiféle explicit próbálkozás, hogy felszítsák a harci szellemet a gyerekekben. Érdemes meggondolni, hogy miként működik ez a palesztin iskolákban, médiában.

És még folytathatnám, de most inkább megyek olvasni. Ja, még azt gyorsan megírom, hogy tegnap (kedden) nem voltam apartheidezni, mert megnéztük a STOMP!-ot, majdnem lekéstem, mert elaludtam, de rekordidőt mentem biciklivel, úgyhogy az utolsó pillanatban bejutottunk. Egészen fantasztikus volt, minden játszottak, amin csak nem szégyelltek (botok, kukafedő, vödör, önyújtó...). Ma sem megyek előadásra, mert olvasnom kell sokat, majd hétvégén jelentkezem.

Szeressük egymást!

UI: És tessék kommentelni, legalább annyit, hogy dögöljek meg, hogy nem írok, vagy ha igen akkor is kizárólag baromságokat, vagy hogy írjak többet, vagy hogy hiányzom brühühü, illetve bármi egyebet ami eszetekbe jut!

Újra itt

Most, hogy már itt a harmadév felénél tartok, igazán eljött az ideje, hogy a blogolásnak is szenteljek egy kis időt. Szerintetek? Szóval kezdeném ott, hogy visszaérkeztünk kishazánkból egyenest a bristoli reptérre (mivelhogy azon keresztül volt ócsóért jegy). Ez önmagában véve nem is lett volna nagy baj, a gond csak az volt, hogy éjjel fél egykor landoltunk, amikor természetesen lehetetlen volt eljutni Oxfordba. Ezért eltöltöttünk egy kellemes 5 órát a reptéren, amikoris leparancsoltak minket a Bristol Airport-Oxford buszról, mert nekünk csak Bristolból szólt a jegyünk és én a reptéri buszra szóló retúrjegyünket és a Bristol-Oxford jegyet bőszen lobogtatva próbáltam meggyőzni az eziránt látnivalóan kevéssé fogékony halvérű kallert (nem mintha nem ugyanaz a társaság lenne, ugyanazokkal az árakkal, sebaj). Ez azért érintett nagyon rosszul, mert a következő reptéri busszal a kiírás szerint lekéstük volna a Bristolból induló buszunkat (amivel londoni átszállással mentünk, tehát két előre foglalt jegyet buktunk volna), de nem késtük. Ennek ellenére kb. délre értünk haza.

Vannak itt ilyen érdekes dolgok, pl. Bristol-Oxford járat nincs a Megabus-nál, csak Londonon keresztül megy. A Megabus egy furcsa jelenség, mindenféle busztársaságok járataira lehet a neten jegyet foglalni nagyon olcsón, pl. az Oxford Tube nevű hiperextra járat (20 percenként Oxford-London, WiFi, reggeli meg minden) 12 font egy útra, ha a busznál veszünk jegyet, 7-10 napos előfoglalással Megabuson keresztül megvan 1 fontból, 1 napossal is csak 5 font. Szóval csak ezzel érdemes közlekedni, a többi iszonyat drága. Ja, amúgy megyünk haza, márc. 27.-ápr. 4. között otthon leszünk. Ebben is az az érdekes, hogy drágább kijutni busszal a reptérre, mint a hazarepülni Balatonra, nem vicc.

Miután visszaértünk, hat napom volt befejezni az esszéimet (másfelet, két és fél már kész volt), ami elég necces volt, az utolsó három napból (értsd: kb. 80 óra), összesen három órát aludtam, ami elég érdekes tüneteket produkált kb. két nap után (fülzúgás, szédülés, ilyenek), de arra már rég rájöttem, hogy ha túlesik az ember a holtpont(ok)on, akkor elég sokat ki lehet bírni ébren. Miután leadtam az esszéket, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, elmentünk vásárolni meg sétálgatni Oxfordban a Dorcival, de a buszon hazafele egy perc alatt elaludtam.
Ja, amúgy mondtam már, hogy néha tanulok is? Szóval most is két kötelező órám van: ”Eastern European and Russian Jewish History until World War One” és ”Judaism and Islam: Medieval Intellectual and Cultural Traditions”, meg persze megy tovább a jiddis. Ugyan nagyon reménykedtem, hogy most sok időm lesz, ez eddig nem igazán jött be, de azért lényegesen kevésbé stresszes ez a félév, mint az előző, nem kell hetente esszét írnom, már ez is könnyebbség. Frissítettem az olvasmánylistámat is, bár még nem teljesen, de fent vannak az oldal tetején a második harmadévben olvasottak, egy kettessel jelezve.

Az óráimon kívül eljárok mindenféle előadássorozatokra, ezekből gyakorlatilag korlátlan a kínálat. Ezen a héten voltam egy Amnesty International által szervezett előadássorozat egy felvonásán, amin Tariq Ramadan, egy nagyon érdekes figura tartott (www.tariqramadan.com). Ő többek közt attól híres, hogy területi sajátosságoknak megfelelően akarja alakítani (szétszakítani) az iszlámot. Mivel Svájcban született, európai muszlimnak vallja magát, így mindekelőtt az Euroiszlám megalapításán munkálkodik. Az előadás a cím alapján az iszlám és az emberi jogok kapcsolatáról szólt volna, de sajnos ebből nem sok valósult meg, konkrétan annyi muszlim vonatkozása volt az előadásnak, hogy az előadó muszlim (najó, ez enyhe túlzás, de tényleg nem tért ki azokra a nagyon is komoly problémákra, amiket a cím felvetett). Persze mindenféle hangzatos kulcsszavakat hangoztatott (konzisztencia, alázat, tolerancia, stb.), de ez sajnos nagyon kevés. Sokan úgy tartják, hogy ő a muszlim kettős beszéd tipikus képviselője, mások szerint ő a muszlim Martin Luther King, megint mások szerint nagyapjának, a Muszlim testvériség alapítójának militáns irányvonalát követi.

A sok agytágításon kívül azért most jut némi időnk szórakozni is. Mivel itt nem nagyon volt/van tél (néhány esősebb hét volt januárban, ennyi, most már hetek óta hétágra süt a nap és 15 fok körül lehet), el szoktunk menni sétálni a környékre. Találtunk egy elég fura párost a közelben, Matildát, a bizonytalan pedigréjű páratlanujjú patást (én öszvérre tippelek) és Hubát, a shetlandi pónit, őket etetjük (ld. képek). A kert tele van mókusokkal, rókát is láttunk már, állítólag szarvas is van, de azzal még nem találkoztunk. Ami a legviccesebb, hogy Oxford központjában is mindenütt vannak mókusok, sőt, állítólag Londonban a rókák a szemetesekből élnek, és teljesen urbanizálódtak. Vannak mindenéle koncertek is, azokra is el fogunk járni mostmár, jövő héten pl. itt lesz a STOMP (tudjátok, MATÁV-reklám, akik mindenféle lehetetlen dolgon, kukán, hordón, stb. dobolnak), arra megyünk kedden.

Én vasárnapoként dolgozok, én viszem a központ könyvtárát, ami néha nagyon kényelmes, néha kevésbé. Elvileg négy órát dolgozok, volt már olyan, hogy ebből 30 percet kellett dolgoznom, de volt olyan, hogy a teljes munkaidő alatt sem végeztem mindennel (címkézés, polcra visszapakolás, ilyenek). A Dorci még mindig hétvégénként dolgozik, ami egyrészt eléggé korlátozza a lehetőségeinket, másrészt már eléggé elege is van belőle, de most kilátásban van egy új munka, ami egészen kiváló lenne, de részleteket nem árulok el, csak ha biztos lesz.

Szóval röviden ennyi jut most eszembe, majd írogatok még, mert ez a harmadév azértmozgalmasabbnak ígérkezik, meg biztos most is kihagytam mindenfélét, ami az elmúlt egy hónapban történt. Ja, például az egyik legfontosabbat: a hazajövetel előtt már csak azért sem írtamtúl nagy intenzitással az esszéimet,mert le kellett adni a PhD-jelentkezéseket Amerikába. Öt helyre jelentkeztem (Chicago, Columbia, Jewish Theological Seminary, Brandeis, Harvard), ezenkívül Oxfordba is. Nagy dilemma, hogy hogyan tovább, mert igaziból én szívesen befejezném a szakjaimat az ELTE-n (kivéve az arabot), de ha felvesznek, akkor valószínűleg nem fogom, hacsak nem úgy, hogy halasztok Amerikában egy évet és hazajövök befejezni a hebraisztikát és az oroszt. Amerikában ugyanis a PhD öt év, amiből kettő kb. ugyanaz mint a Masters, azaz órák és minden ami ezzel jár, és csak utána kezdődik a kutatás, míg Oxfordban neccesebb halasztani, mert itt (elvileg) három év a PhD (oxfordiul D.Phil.), és csak kutatásból áll. Oxford mellett szól, hogy nagyon jó környezet (bár nem voltam még Chicagoban, New Yorkban vagy Bostonban, ezekben a városokban vagy a környékükön vannak a fenti egyetemek), az itteni tutorom kiválóan ért a témámhoz (legalábbis egy részéhez) és hogy az amcsik is imádják az oxfordi diplomát. Amerikában viszont sokkal könnyebb pénzt szerezni (ha felvesznek gyakorlatilag automatikusan fizetik a tandíjat, biztosítást meg legalább 20e dolcsit a megélhetésre), míg Oxfordban elég kevés ilyen lehetőség van. A sok pénz persze azt is jelenti, hogy Amerikába sok nagy nevet csábítottak, sokkal több mindent fizetnek a diákoknak (utazás kutatni, konferenciák, stb.). Ezen kívül kiváló könyvtárak vannak, még több minden van a témámhoz, mint itt, és öt év után sokkal képzettebb lennék. Szóval most ezen is agyalok, de amíg nem vesznek fel,addig sok mindent nem tudok tenni, csak felállítok valami sorrendet, hogy hova mennék legszívesebben.

Minden jót mindenkinek!

Időtöltés

Cheers!

Ugyan semmi különös nem történt, de azért írok, hogy úgy tegyek, mintha valami fontosat csinálnék és ezáltal önkényesen felmentsem magam a tanulás alól egy félórára. Épp itt vannak a Dorci nemzetközi (kolumbiai, hongkongi, spanyol, ja nem, bocs, katalán) osztálytársai és főzőcskéznek. Én meg nekikezdtem a vizsgaesszé-írásnak, de jelenleg a hátam közepére se kívánom. Hétfőn véglegesítettem a disszertációm címét (Jewish Armed Self-Defense in Eastern Europe between the Odesssa Pogrom and World War One) és leadtam a címbejelentést. Ezen kívül megleptem magam pár oxfordos ajándéktárggyal és rendeltem egy halom könyvet is (abebooks rulez!). Haladok a jelentkezésekkel is, bár szívem szerint itt maradnék, Amerika nem vonz annyira, csak hát az amcsiknak temérdek pénzük van (az angoloknak is, csak nem osztogatják olyan bőkezűen a PhD-seknek). Na, hát ez a helyzet ma.

Még pár kép, csak hogy teljen az idő:




















Enyhén retusált kép egy gyönyőrű ablakról
(Christ Church College kápolna)
Nem energiatakarékos, de 1320-as.
(Ja, amúgy sehol nincs duplaüveges ablak.)
















A ChCh ebédlőjének fala. Nem minden képen
lámpák vannak, azok csak tükröződnek.





















A ChCh egyik körfolyosóján.





















Dorci és Zita a St. Mary the Virgin tornyában.

Képriport

Sziasztok!

Mivel az évközbeni dolgaimat letudtam tegnap és az első jelentkezésemet is sikeresen elküldtem, ma szünnapot vettem ki és a Dorcival meg a Zitával (aki Londonban dolgozott, és most meglátogatott minket 2 napra) megnéztünk pár helyet. Képriport:

















Úton felfelé a University Church of St. Mary the Virgin tornyába.






























És a kilátás: felül az All Souls College (1438), alul a Radcliffe Camera
(a Bodleian része) és a Brasenose College (1509).




















A Christ Church College (1524, oxfordiul "The House") bejárata.















A látogató-bejárat falranőtt fával.








































Itt ebédelt a kis Harry. Mi sajnos nem.
A ChCh ebédlője karácsonyi díszben.


































Tom Quad (quadrangle, majd' minden collegenak van legalább egy,
bár néha nem négyszögletű) és a kápolna.




















Tábla szimpatikus koponyával (a háttérben Church Army felirattal).





















Templombelső.

















Bréking nyúz: az evezősbajnokságok
eredményei krétával a collegefalon.

















Dorci kedvence (de csak mert piros): TVR.
















Mindnyájunké: Ferrari átlászó motorháztetővel.
















Piaci étvágygerjesztés faránál megkezdett szarvassal (és ti még csak nem is érzitek a szagot).















"Dominus custodiat introitum tuum et exitum tuum" avagy: God minds your step.

Mindenjót!

Éljek!

Rövid kényszerpihenő után ismét írok kicsit, nem mintha olyan sok érdekesség történt volna, csak a rend kedvéért. Ha minden jól megy, hétvégén túlleszek minden évközbeni (a tanításnak egy hete vége) esszémen, és végre nekiállhatok a négy vizsgaesszének...juhúúúú!!! Még hátra van az utolsó muszlim-zsidós órámra egy esszé befejezése és egy 14 oldalas holokauszt-esszé (tegnap tudtam le a laza 800 oldalas olvasmánylista utolsó morzsáit). Ezenközben persze el kellett kezdenem a jelentkezéseket Amerikába, ma küldtem el az elsőt (Chicago), és egy hónapon belül további 3-4 következik, aztán Oxford jan. közepén. Ezen felül nem sok történés volt, ami még említésre méltó, hogy kaptam munkát az itteni könyvtárban, rosszabbkor nem is jöhetett volna, mint az esszéim kellős közepén, de a pénz jól fog jönni. Vasárnap 13:30-17:30 közt kell ott ülnöm, címkéznem, feltenni a könyveket a polcra és intézni a kölcsönzést. Első alkalommal három órán keresztül dolgoztam megállás nélkül, de másodszorra csak mintegy 40 percet, és utána sem volt semmi dolgom (a vasárnap nem túl frekventált, hál’istennek). A jövő harmadévben sokkal kevesebb dolgom lesz (és sokkal több időm blogolni), de majd’ minden nap lesz első órám (9-től vagy n10-től), néha bent Oxfordban, ami azt jelenti, hogy a 8-as buszt kell elérnem, tehát gyökeresen változtatnom kell a bioritmusomon (már ami maradt belőle). Ma kellett leadnom a szakdolgozatom címét, ha minden jól megy a cári Oroszországban jelen lévő zsidó fegyveres ellenállásról fogok írni, a PhD-témámban pedig ezt kombinálom a Palesztínaival (tehát ügyesen kihasználok jó néhány nyelvet: héber, orosz, jiddis, arab). Most már kicsit felszabadultam, bár alig várom, hogy végre eljöjjön az a pár nap/hét, amikor nincs semmi dolgom (ez persze relatív, a szakdogámhoz el kell kezdeni olvasni). A karácsonyt még itt töltjük, aztán megyünk Londonba pár napra és 28-án repülünk haza, egy hetet maradunk (jan. 4-ig). Na, további mindenjót, jelentkezek még...valamikor.

Najó szánok 10 percet arra, hogy ismét hírt adjak magamról. Szóval semmi nagyon különös nem történt, továbbra is küszködök az esszékkel, meg ráhasaltam a PhD-jelentekezésre, elkezdtem nézegetni az amcsi egyetemeket. Egyelőre begyűjtöttem mindenhonnan 1-2 professzort, akikkel érdemes kontaktolni, hátha érdeklem őket. És persze nézegettem az ösztöndíjakat, amik szinte mindenhol nagyon előnyösek a Phd-seknek. Ez azt jelenti, hogy tandíj, biztosítás és uszkve 20-25000 dolcsi/év az alap, emellett még rengeteg lehetőség van. De ha van rá esély, inkább maradnék Angliában, csak itt kevesebb a pénz, meg hát a brain-drain nagyon Amerika-orientált. Jövő héten lesz a GRE-tesztem Londonban, nem sikerült elhalasztani, pedig szerettem volna, de végülis úgy tűnik, hogy a matek a legkisebb baj (90%-os lett a matekom az első próbateszten), viszont az angol nagyon kemény, mivel ez úgy van kitalálva, hogy az anyanyelvi beszélőknek se legyen túl egyszerű, sőt. Amit elfelejtettem írni a múltkor, hogy az eddigi legnagyobb luxus az volt (mármint az időpazarlást tekintve), hogy elmentem egy munkaerő-toborzó találkozóra, ahol a Közel-Keletre toboroztak embereket. Ez abból állt, hogy az elején a dolgozók előadták a szokásos szlogenekkel (kihívás, fejlődés, sokszínűség, stb.) megtűzdelt, nagyon közvetlenkedő és vicceskedő szövegeiket, aztán végigetünk egy kb. 50 fontos menüt, és kellemesen elbeszélgettünk a melletünk ülő random oxfordiánusokkal. Na véget ért a móka mára, zár a Misi mókatára, punktum.

Minden jót!

Na, még kaptok egy képet a Mini-kiállításról. Kattintsatok rá, ott ül a Funkey Monkey Mini Club elnöke a kabrióban:)

Tetszhalott-újraélesztés

A Bodleiean (aka Bibliotheca Bodleiana, vagy oxfordiul Bodley/Bod) bejárata az átriumból.

A University Church of St. Mary the Virgin.

A Radcliffe Camera (a Bod része), háttérben az All Souls College.

A Duke Humphrey könyvtár és olvasóterem (ez a kedvenc, annak ellenére hogy nincs fény).

Drága Barátim!

Sajnos kicsit hosszúra nyúlt ez a kommunikációs szünet, de arról mindenkit biztosíthatok, hogy nekem volt a leghosszabb. Nem mentegetőzésképp (de!) mondom, de tényleg semmire nincs időm, az elmúlt két hétben konkrétan annyi se volt, hogy legalább egy filmet megnézzek, vagy a hűtőben türelmesen váró söröket/bort megkóstoljam. Ez (mármint az időhiány) egyébként nem véletlen, hanem leginkább a tutorial miatt van, ami teljes napokat vesz el az időmből, így aztán épphogy (ha egyáltalán) marad időm a jiddisre tanulni, illetve olvasni a másik órámra, amire már hetek óta illett volna beadni az első esszét (nem mintha bárki is megtette volna), csak hát nem sikerült sort kerítenem rá. Múlt héten még a standard programnak (kikapcsolódásnak) számító modern európai zsidó történelem előadás-sorozatot is kihagytam, nem is beszélve a közel-keleti krízis előadásról. Egyszóval megszorítások vannak, na.

Belátom, hogy (legalábbis egy külső szemlélőnek) dögunalomnak tűnhet az életem, de én ennek ellenére igyekszem élvezni, és azzal nyugtatgatom magam, hogy a következő term lazább lesz. Amúgy a határidők jelentik a legnagyobb izgalmat: nem elég, hogy esszéket kell írnom, lassan itt az ideje, hogy bejelentsem a szakdolgozatom címét, amiről természetesen még fogalmam sincs.

Ami igazán érdekes (és jó), hogy a Dorcit 4 hónap angoltanulás után intermediate csoportba rakták, és már ez is kezd szinten aluli lenni. Ezenkívül kb. 20 órát dolgozik hetente a 3 percre lévő pubban, nem kevés mázlival, mivel Oxfordban mintegy 10 helyre beadott jelentkezést (természetesen mindegyiket alaposan megtűzdelte a nem létező előző munkahelyeinek listájával), de még csak vissza sem hívták sehonnan. Ezzel a 20 órával annyit keres (minimálbér, meg egy halom borravaló, eddig a rekord 6 font/óra), hogy simán megélünk és még a jövőbeni utazgatások keretébe is jut bőven.

Kb. ennyi van velünk, most, ha lehet, még több dolgom lesz, mivel el kell kezdenem a jelentkezéseket intézni, meg készülni a GRE-re, ami kb. egy érettséginek megfelelő teszt, és van benne matek is, úgyhogy 5 év után állhatok neki átismételni a sok sületlenséget, amit rég elfelejtettem.

További jókat!

Bocs mindenkitől,de épp meghalni sincs időm, hétfőre esszé, keddre másik meg jiddisdoga, szerdán arámi feliratok...ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! Majd adok életjelet (ha lesz).

Első igazi hét

Túl vagyok az első teljes hetemen, ami azt jelenti, hogy ma voltam a másik kötelező órámon is. Ja, erről még be se számoltam, hogy itt term-önként (harmadév) 2 óra és 3*2 nyelvóra kötelező. Az órák csekély számán nem nagyon kell meglepődni, majd meglássátok mindjárt, hogy miért, csak olvassatok tovább. A nyelvórám jiddis (kezdő), az egyik órám címe Jewish-Muslim Relations Through the Ages, a másiké Modern European Jewish History. Naszóval ez utóbbi a tutorial-em (ld. előző bejegyzés), ami nem könnyű. Hanem nagyon kemény. Hetente kell esszéket írnunk, olyan csekély témákról mint pl. (mára): mikortól tekinthető modernnek az európai zsidóság? Ehhez mérten megfelelő mennyiségű (értsd: kb. 3-400 oldal kötelező, 1-200 ajánlott, bár ha jól veszem ki, jövő hétre kicsit több:) szakirodalmon is végig kell rágni magunkat.
Amúgy a fickó nagyon jó arc, ma pélául több dolgot is el kellett néznie nekem, amit mosolyogva meg is tett. Reggel bementem jiddisre, majd délután realizáltam, hogy nincs itthon semmi kaja. Ez nem lett volna akkora gond, mert itt van a közelben a Farm Shop, ahol a moslék, marharépa és egyéb ínyencségek mellett emberi fogyasztásra alkalmas(abb, ugye ne felejtsük el, hogy Angliáról beszélünk, ahol ez minimális számú ételre fogható rá) dolgokat is árulnak. Nade. A Dorci reggel elvitte az összes pénzt (ja nem, bocs, hagyott nekem 12 pennyt). Ami még mindig nem lett volna akkora baj, mert hát csak kibírom kaja nélkül estig. Nade. Be kellett ám érnem a tutorial-re, ami nem sikerülhetett volna, ha a központ minibuszával megyek, mert az kb. 20 percest késést jelentene. Jelentett is. Merthogy a menetrendszerinti buszjáraton bizony fizetni kell, úgy ám. És nem 12 pennyt (40 Ft), hanem 220-at (a jó édesanyjukat!). Ráadásul a busz nem csak úgy megáll minden megállónál, ha nem jelez senki nem áll meg, tehát integetni kell. Ezt keserű tapasztalatból tudom, mert már kb. második nap buktunk így egy buszt (+1 óra várakozás). Na tehát ott tartottam, hogy végül is késtem 20 percet. Azt tudni kell, hogy itt a késést nagyon komolyan veszik (ld. első bejegyzés az adminisztrátor és a sofőr uniszónója), a Dorciék nyelviskolájában ki van írva az ajtókra, hogy 15 perces késés után nem lehet bemenni órára. A másik dolog, ami ha lehet még kellemetlenebb volt, hogy nem a legutolsó verziót nyomtattam ki. Hál'istennek ezt is elég könnyedén vette, vagy legalábbis úgy tett (de szerintem ő nem színlel, mert nem angol, hanem vmi ausztrál lehet a kiejtése alapján). Amúgy ez a féligkész esszé is egészen tetszett neki.
Ja, ha már így eszembe jutott, értekezek kicsit a kajáról is. Szóval az angol kaja közmondásosan rossz (nem csoda hogy nem tudnak angolul jó étvágyat kívánni, azért az még nekik is morbid lett volna, hogy a sok szörnyűségmellé még buzdítsák is egymást), de azért amit itt találtam az minden várakozásomat felülmúlta. A barmoknak valamilyen furcsa oknál fogva az az elképzelésük alakult ki, hogy az ecet az valami finom dolog, és nekik feltétlenül az ecetkultusz által kell gourmet-ságban utólérni a macskaevőket. 1 szó mint 100, van ecetes chips, ecetes-borsos tésztaöntet (brrrr..., 2 falat után kidobtuk), gyorslevesekben, barnamártásban, ketchupban, stb. ISZONYATOS! Ami a legviccesebb volt, hogy láttam egy chips-hirdetést, ahol borokat ajánlottak a chipshez. Elképesztő árai vannak itt némely kajáknak (de leginkább mindegyiknek), ma láttam pl. őszibarackot a boltban, 4 darabot csekély 3 fontért. Najó, ennyi elég mára, megyek olvasni, keddre kell a következő esszé, meg párhuzamosan a másik órára is írnom kéne.

Px

(kon)tradí(k)ció

Vicces dolog az angoloknál (ez nyilván hatványozottan igaz itt, Oxfordban) az abszurditásba hajló hagyománytisztelet, most ennek néhány pontját vázolom fel.

1, Az egész egyetemen mindenhol van internet, az OCHJS egész területe be van WiFi-zve, de gondolom ez nem egyedülálló (pl. az Oxford-London buszjáraton is van WiFi). Ennek ellenére az ügyintézés papíron is folyik, ennek megfelelően mostanra kb. 30 borítékot halmoztam fel, amik telis-teli vannak mindenféle hasznosabbnál hasznosabb információval. Az OCHJS és az Oriental Institute között napi háromszor van postaszolgálat hivatali ügyekben. A diákok levél-utánpótlását az ún "pigeon hole" (postagalambdúc, "magyarul" fakk) biztosítja, ami alapesetben az áldozat college-ában van, a porta mellett. Namármost nekem ezen kívül még az OCHJS-ben is van ilyenem, tehát duplán kapom az áldást. Jön is bőven.

2, Az egyetemi rangot és hovatartozást a gown (talár) testesíti meg. A szabása, kiegészítői és a színe árulkodnak viselője akadémiai fokozatáról és az általa gyakorolt tudományágról. Akit érdekel, megnézheti, milyen talárokat árul Oxford egyik legnagyobb múltú szabósága (http://www.varsityshop.co.uk/acatalog/Academic_Regalia.html). Ha ez még nem lenne elég, ott van a "habarcsdeszka" (mortar board) is, így nevezik a hozzá való sipkát. Szombaton volt a beavatósdi, amikoris a többi magamfajta szerencsétlennel együtt elvonultunk a college-ainktól a Sheldonian Theatre-ig, ahol szívélyesen köszöntöttek minket...latinul.(kép a matriculation-ről a Sheldonianben: http://en.wikipedia.org/wiki/Image:Oxford_Matriculation_2003.jpg)

Itt vagyok én a college kápolnája előtt, teljes harci díszben. A sötét(kék)/fekete öltöny-cipő-fehér csokornyakkendő szettet nevezik subfusc-nak (a latin subfuscus 'sötétbarna' szóból, bár a barna öltöny viselése kifejezetten tiltott).

Itt vagyunk a Dorcival a college-om előtt. Ő nem olyan cuki, mint én, de azért igyekezett..

3, Azért vannak dolgok, amik már nem úgy mennek mint a régi szép (birodalmi) időkben. Nem lehet például rágyújtani az épületekben, se az egyetemi közös szobákban (Common Room, ilyenből általában három is van egy college-ban: JCR - MCR - SCR, azaz junior, middle, senior az under- sima- és postgraduate-eknek). Ami a legrosszab, hogy gyakorlatilag egy szórakozóhelyen nem lehet rágyújtani egy sör mellé (kivéve kerthelyiséges vagy kisebb és barátságosabb pubokban), mert bent ugye nem lehet, de azt sem engedik, hogy kividd az itókádat.

Itt a yarntoni Common Room, ez arra jó, hogy van tea, kávé, vagy 5 angol és néhány héber, illetve jiddis lap, meg szünetekben emberek is.

Másik fele. (nem hiszem el hogy még digitális géppel se tudok összehozni egy normális fotót)


Na,egyébként sok különös nem történt velünk, a Dorci jár nyelvsuliba, talált munkát egy közeli pubban, én meg tanulok ezerrel, ezért is nemálltam neki újabb bejegyzésnek eddig (nem mintha holnapra már nem kellene elolvasnom 4 cikket, de sebaj). Vettünk bicókat, mivel így nem kell a kisbuszra várnunk, ha be akarunk menni Oxfordba. Ez jó is lenne, de már most sikerült úgy megfáznom, hogy az ágyból is alig bírtam felkelni. Ma lett volna egy tutorial-em (ez Oxford egyik különlegessége, face-to-face órák egy tanárral, megspékelve ugyebár az előzőleg feladott esszéfeladat lehetőség szerint kész állapotának elemzésével), de amikor bementem, a tanár rögtön látta, hogy nem vagyok túl jól, és adott egy másik időpontot. Ugyanez az eset nálunk "egyéni szoc. probléma" címszó alatt futna, ha jól emlékszem.

Ami egész hihetetlen itt az a millió lehetőség, amit ki lehetne használni, ha valahogy képes lennék duplikálni (legalább) magamat (na még csak az hiányozna, szegény Dorci így is alig győz rendet rakni utánam meg főzni rám:). Íme egy kis ízelítő az előadássorozatokból, amikre eddig eljutottam, vagy legalábbis el akartam jutni: hétfőn Ószövetség, utána Putin in Perspective, kedden Vermes Géza szervezésében holt-tengeri tekercsek (erre nem tudok járni, sajna), szerdán szeminárium Yarntonban (az előző előadó az a fickó volt, aki elsőként talált újabb holt-tengeri dokumentunokat az 1947-65 közötti nagy felfedezések után, 1987-ben), csütörtökön MuJewz (muszlim-zsidó vallásközi beszélgetőkör), pénteken modern európai zsidó történelem, majd közel-keleti krízis (az előadó egy ex-fatahos libanoni közíró volt, aki megjárta a jordán és az összes libanoni polgárháborút).

Na most megintcsak megígérem, hogy gyakrabban írok, meglássuk mi lesz belőle:)
Itt egy bónusz kép is.Nem tudom hogy sikerült, hogy minden el van mosódva, csak a lényeg nem, de ilyet biztos nem látni otthon.

Udvariasság

Minekutána mintegy két napot sikerült aktív semmittevéssel eltölteni, gondolom itt az ideje, hogy némi új információt szolgáltassak magamról.
Először is a következő igen fontos felfedezést tettem: az angolok felette udvarias népség. Erre vonatkozóan több bizonyítékom is van:

1, sorban állnak a buszmegállóban: a sor akár 50m-es is lehet és BEFORDUL A SARKON! ez egészen hihetetlen az én földhözragadt Ke-Kö-Európai szememnek. NB. a boltban egy kedves pakisztáni fiatalember áll (kizárólag ázsiaiak dolgoznak a boltban), és a fent villogó táblával összhangban adja ki az ukázt, hogy ki melyik pénztárhoz menjen.



2, amikor probléma volt a WiFi-vel (mer' itt az is van ám bibibeeeeeeee) megkértem az udvarházbéli IT-szakhölgyet, hogy segítsen. Amikor 10 perce késett, felmentem a könyvelőhöz, aki a 10 perces késés tényét meghallva rögtön "Oh, dear!" felkiáltással rohant a telefonhoz, olyan arckifejezéssel, mintha legalábbis azt találtam volna mondani, hogy szegény informatikusuk jobblétre szenderült, s ezért "I'm afraid" nem tud jönni.

3, a könyvpiacon egy kedves, középkorú angol házaspár nézegette velünk együtt a könyveket. Kis idő után a férfi arrébb ment, hogy szemügyre vegye a másik standon sorakozó detektívregényeket. Kisvártatva én is követtem, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy irdatlan hangeffektus kíséretében a kabátomat már-már meglebegtető szellentés hagyja el decens brit seggét. Villámgyorsan tekintetbe véve az enyhítő körülményt, hogy a flatuláció szabadtéri előadásmódja jóval környezetkímélőbb, derék angolunk megőrizve hidegvérét, csupán egy (a végbélszélhez hasonlóan) jól hallható: "Oh, God!"-dal jelezte a nyilvános bocsánatkérést. Még jó, hogy csak én hallottam, a Dorcihoz csak a bélgáz távozásának dallama jutott el.

4, Kivételesen busszal mentünk be Oxforba (a központ kisbusza helyett). A megállóban álltunk,amikor megállt melletünk egy autós és felhomályosított, hogy innen már nem megy busz, el kell mennünk a következő megállóig. A következő megállóba érve realizáltuk, hogy lekéstük a buszt, ezért a 30 perces megállókereső bolyongásra, a 3 perces buszlekésésre és a 45 perces előttünk álló várakozásra való tekintettel sört bontottunk. Miután megittuk, a megálló melleti házból kijött egy szívélyes ánglius, s közölte, hogy itt ugyan már nem jár busz, de ha elmeyünk a következő megállóba, biztosan eljutunk még ma Oxfordba (nyilván nem akarta megzavarni a kedélyes sörözgetésünket az É-oxfordi ipari park bejáratánál).

5, A takarítónéni 2 adag zöldséges rizst hagyott itt nekünk, tehát volt meleg kaja, mikor megérkeztünk. Az ízét (na jó, ízetlenségét) inkább nem méltatnám, de az igyekezet mindenképpen dícséretes. Emellett müzli, tej, cukor, almalé, tea (naná) volt az alapfelszerelés (jellemző, a só gondolom eszébe se jutott, mint a legtöbb gyorskaja-gyárosnak/árusnak se).

6, A hentes "Sir"-nek szólított (haha).

7, A központ minibuszát 3 sofőr vezeti (nem egyszerre). A fő-fő sofőrrel először az utolsó buszon találkoztunk. Hazavitt minket, de mielőtt kiszálltam volna, 25 perces előadást hallgathattunk meg tőle önnön fontosságáról, amit mint fő-fő-sofőr képvisel. Ennek a lényege röviden:
- ő 1992 óta vezeti a buszt
- ki mikor van szolgálatban
- mekkora idióta a másik két sofőr
- miért kell nekünk azt csinálni, amit ő mond
- és, ami a legfontosabb (ezt abból gondolom, hogy ez kb. 15-ször elhangzott) "We leave dead on time!"
Na látjátok, ő nem volt udvarias, úgyhogy félre a sztereotípiákkal.

1st

Kedves Mindenki!

Ennél azért sűrűbben fogok jelentkezni, de ez az első néhány nap elég rohanósra sikerült.

1. nap
Csodával határos módon elértük a Heathrow-Oxford járatot, ahol fogadtak a Welcome Volunteer-ek, akik nélkül ismét szenvedhettünk volna az 5db gurulós bőrönddel, tekintve, hogy csak 4 kezünk van. Röpke 20 fontért kitaxiztunk a majd' 6km-re lévő udvarházba (manor, nem vicc, tényleg így hívják a helyet, merthogy valóban az), épp odaértünk 5 perccel a munkaidő lejárta előtt, ami azért örvendetes, mert különben 1, visszataxizunk legalább annyiért (már amennyiben találunk taxit)+befizetünk a backpackers' hotelbe 2, a szabadban alszunk. A lakás nagyon jó, két szoba, konyha, fürdőszoba, XIX. sz. végi házban, XI. sz.-templom mellett (lent, a középső 3 ablak a miénk).

Körbesétáltunk az udvarházban, majd felszálltunk a központ (The Oxford Centre for Hebrew and Jewish Studies, www.ochjs.ac.uk) saját kisbuszára, ami hál'istennek tanítási szünetben is jár.Bebuszoztunk Oxfordba és körbesétáltunk a városközpontban, kiegészülve néhány Guiness termékkel. Ellátogattunk a nemzetközi diákok találkozóára, ahol a napi téma a süti-fagyizabálás volt, kénytelen-kelletlen benyomtunk 1-1 browniet (brrrr...soha többet). Este 11-kor fekvés (nem tudom mikor volt ilyen utoljára). (Lent a főépület előlről, majd minibuszostul).


főépület 2



2. nap
Reggel újabb felfedező körút az udvarháznál. A főépületben folyik a tanítás, mellette van a könyvtár, a diák- személyzeti- és tanárszállások, konyhakert, parkok, stb. A parkok egészen fantasztikusak, zöld gyepszőnyeg (talán először értettem meg, hogy miért "szőnyeg": kb. 3cm-esre nyírt fű, gyönyörűen dizájnolt bukszusok, sehol egy kis szemét vagy falevélmaradék, ld. lent). Az udvarház személyzete majdem 25 fő (beleértve a bürokratákat is), ehhez jön még a hasonló létszámú tanári gárda, mindez 16 diákért (na jó, a tanárok-kutatók mást is csinálnak a tanításon kívül). Kaptam 2 hatalmas paksamétát a legfontosabb tudnivalókkal, hivatalos és aláírandó papírokkal, stb. Ráment a délután. Este ismét Oxfordban: séta, áll-leesés, nyálcsorgatás, ámulás-bámulás.



3. nap
Délelőtt elmentünk az Ashmolean-be (a világ első egyetemi, egyben első nyilvános múzeuma). Sajnos épp renoválják (még vagy 2 évig), úgyhogy csak nagyon kis része volt látogatható. Kimentünk a piacra is, ahol a viktoriánus ócskaságok és antikvár könyvek napja volt, vettünk is gyorsan két könyvet (bevásároltunk, és nem fért több a táskába), 1 fontért osztogatják a legtöbbet. Délután megpróbáltunk találni eladó használt bicikliket, de miután (sikertelenül) végiglátogattuk az összes bicikliboltot, megállapodtunk, hogy majd jövő héten veszünk a "The Man with the Yellow Van" nevű jelenségtől, aki szerdánként az Oxford Union (hiperelit vitaklub jelenlegi és leendő politikusoknak) előtt árulja a rendőrség által begyűjtött/elkobzott bicókat. Este jó hazafiakhoz (és honleányokhoz) méltóan festettünk egy magyar zászlót a nemzetközi diákklubban és felírtunk egy "Üdvözlünk!"-öt a kooperációban készülő zászlóra.

lent: a hátsó kert a par excellence gyepszőnyeggel


lent: tipikus utcakép: borostyánnal befuttatott ház, mellette a Martyrs Memorial

4. nap
További bevásárlásokat eszközöltünk, majd elmentünk a college-omba (St. Peter's, nem túl régi, de elég szép, www.spc.ox.ac.uk), ahol újra a nyakamba varrtak 2 hatalmas borítékot, tele mindenféle tenni- és aláírnivalóval. Nyitottam bankszámlát: 2,5 óra sorbanállás, mivel mindenkivel nagyon szívélyesen és udvariasan elbeszélgetnek, mielőtt/miközben szíveskednének bármit is elintézni, engem is biztosítottak, hogy ne izguljak, merthogy kicsit idegesnek látszom: "minden nagyon egyszerű és flottul megy" (grrrrrrr...). Este fish&chips vacsi a nemzetköziekkel. Na egyelőre ennyi volt, képek vannak, majd folytatom vmi élményszerűbbel holnap