Ujjé!

Na, most először is befejezem a bejegyzést, amit egy hónapja elkezdtem:

Tehát voltam az Israeli Apartheid Week negyedik előadásán (nekem csak a második), ahol Gáza volt a téma. De még mielőtt a meghívott cambridge-i professzor hozzákezdhetett volna mondandójához, végig kellett hallgatnunk az International Israeli Apartheid Week Dél-Afrikában elhangzott hivatalos nyitóbeszédét videófelvételről. Az előadó ^cAzmī Bišārah, egy ex-Knesszet-tag palesztin aktivista volt (tavaly árulás vádjával tartóztatták le Izraelben), aki rendkívül hosszúra nyúlt beszédében egy rakás baromságot hordott össze, lehetőleg ordítva, hogy minél hatásosabb legyen. A hangszóró hamar begerjedt, egy idő után már én is, (sőt, a német gyerek, akivel mentem, 10 perc után kiment, mert nem bírja az óbégató elmeroggyantakat):

1, A beszéd elején Bišārah mintegy öt percig fejtegette, hogy az „apartheid” szónak azért nincs semmilyen nyelven megfelelője, mert annyira negatív konnotációval bír, hogy a nyelvek egyszerűen kilökik magukból. Hozzá kell tenni, hogy az arab nagyon is kreatív nyelv, így az ’apartheid’-nek van arab megfelelője (tamyīz ^canṣarī / tafraqa ^canṣariyya), ellentétben például a ’demokrácia’ (dīmūqrāṭiyya / dīmuqrāṭiyya) szóval. A ’demokrácia’ szó arab megfelelőjének hiányával Bishāra is szembesülhetett, de bizonyára elfelejtette, pedig számos könyve címében szerepel és egy tizenöt részből álló, demokráciát oktató brosúrasorozatot is kiadott a palesztin iskolák részére, nem is beszélve arról, hogy ő alapította a National Democratic Assembly (at-tağammu^c al-waṭanī al-dīmūqrāṭī, ismertebb nevén Balad) pártot is. Akkor most kinek mi bír negatív konnotációval? (persze meg lehet ezt is érteni, a demokrácia exportja Vietnámba, Nicaraguába, Irakba, Afganisztánba stb. legalább olyan súlyos idiotizmus, mint a forradalom exportja volt)

2, Többször is elhangzott, hogy 1948-ban Izrael erőszakkal elfoglalta Palesztinát. Namármost Palesztina brit mandátumterület volt, ami több gonddal járt, mint amennyi hasznot hajtott, ezért a britek az ENSZ kezébe helyezték a sorsát. Az ENSZ felosztotta egy palesztin, egy zsidó és egy nemzetközi (Jeruzsálem) területre. Ezt követően hét reguláris hadsereg és több arab milícia hadüzenet nélkül lerohanta Izraelt. Izrael, visszaverte a támadást és némi területi nyereséget is elkönyvelhetett (a felosztási terv szerint a zsidó állam Palesztina 56%-án terült volna el, a háború után 78%-ot ellenőrzött Izrael). Ez valóban fegyveres hódítás volt, de nem lehet elfelejteni azt, hogy egyben önvédelem is, válasz az arabok fegyveres támadására, amit valahogy elfelejtett megemlíteni az előadó, pedig gondolom az arabok is hódítási (népirtási?) szándékkal támadtak, sőt, a háború első hónapjaiban a volt mandátumterület háromnegyedét ellenőrizték, tehát hódítottak is – ameddig tudtak.

3, Bišāra sérelmezte, hogy a határokat az izraeliek ellenőrik (értsd: lezárják). Ez nem túl meglepő, hiszen Izarelben nem akarják, hogy terroristák jussanak be az országba, eszük ágában sincs jóléti államot játszani és beengedni a palesztinokat, akik azt hangoztatták (főleg bombákkal, mert az jó hangos), hogy mennyire szeretnének külön államot. Azt elfelejtették megemlíteni, hogy szeretnének hozzá infrastruktúrát, ipart, kórházakat, iskolákat is (nem mintha kaphattak volna, sőt, még ami volt, azt is lerombolták az izraeliek a kivonuláskor, illetve a javító-nevelő légicsapásokkal). Az izraeli álláspont szerint most ott a terrorista (szabadságharcos) Hamasz által irányított “államuk” (fennhatósági területük), csináljanak vele, amit akarnak, csak Izraelbe ne jöjjenek.

4, Bišāra kizárólag “igazság”-ról (értsd: a saját igazságáról beszélt). A ’megoldás’ szó nem hagyta el a ajkát. Sajnos.

5, Álláspontja szerint megbékélés csak az “izraeli apartheid” leszerelése (határok megnyitása, fal lebontása stb.) után lehetséges (értsd: tartsátok oda a torkotokat, megígérjük, hogy ezúttal tényleg nem vágjuk el, annak ellenére, hogy addig még nyiszatoljuk kicsit). Más szóval, szerinte a “békefolyamat”-nak oly módon kellene lezajlania, hogy először szépen megvalósul a cél, aztán jöhet a folyamat. Ezt ki is fejtette, ezekkel a szavakkal.

Röviden, ameddig ilyen elvakult figurákra hallgatnak a paleszinok (vagy legalábbis az a néhány szerencsétlen, aki felrobbantja magát vagy Qassāmokkal próbálja lövöldözni Szderótot), addig nem lesz béke.

És most kicsit a jelenről és a jövőről:

Gyakorlatilag pénteken volt az utolsó órám, jövő héten már csak egy extra órám lesz, csak úgy, heccből, meg a jiddis, ami egy héttel tovább tart. Ez azt jelenti, hogy a munka egyik felét letudtam (jövő félévben csak heti három jiddisem lesz), most jöhet a móka - szakdolgozat formájában. Az már viszonylag világosan körvonalazódott, hogy ez mit fog takarni: reggel összekészítem a kis uzsonnacsomagot, kávé a termoszba, mert a Bodleianban persze nincs kávéautomata, és nincs kedvem folyton kirohangálni a boltba vagy a Christ Churchbe (ami minden ezzel ellenkező légbőlkapott vélekedéssel szemben a kiváló minőségű gépkávéról híres), és irány a könyvtár. Vettem egy új laptopot is, hogy minél több könyvet tudjak bezsúfolni a táskámba mellé, alig több, mint egy kiló, nagyon kicsi, imádom.

Azt még nem tudom, hogy hogyan fogom áthidalni azt a problémát, hogy az első minibusz 8-kor indul és fél kilencre van bent (a Bod 9-kor nyit, és amúgy is kicsit merész vállalás lenne hétkor-fél nyolckor kelni), a második viszont csak 10:15-kot, ami előtt még én is bőven képes vagyok felkelni (nem röhög!). De ahogy egyre melegebb lesz, visszatérek a bicóhoz. Napközben olvasás, jegyzetelés ezerrel, könyvek, pamfletek,mikrofilmek minden mennyiségben, angolul, héberül, oroszul, jiddisül. Aztán este a tízes busszal hazakecmergek és elolvasom, amit lefénymásoltam, ti. 100 fontos (7p / oldalas rátával számolva 1428 oldal) alapítványt tettem, hogy hivatalos és rendszeres formába öntsem az öngerjesztő fénymásolási tevékenységemet. Ez csak afféle eleve halálra ítélt próbálkozás, hogy ne hagyjam itt a gatyámat is. Emellett Cambridge-be és Londonba is kell majd rohangálnom anyagokért, mert itt sok minden nincs meg. Csak emlékeztetésképp, a szakdolgozatom címe: ”Jewish Armed Self-Defense in Eastern Europe between the Odessa Pogrom and World War One, 1871-1914”.

Viszont alig három hét múlva ismét hazamegyünk egy hétre, ami valószínűleg jó ideig az utolsó alkalom lesz ilyen tavasztájt, mert (hatásszünet)...jövőre megyünk Amerikába! Írtam ugye, hogy jelentkeztem mindenfelé PhD-re, fel is vettek néhány helyre, és most már majdnem véglegesen a Harvard mellett döntöttem. Oxford jó hely ugyanis, de

1, a könyvtárban nagyon sok minden nincs meg, ami kellene nekem

2, sokkal nehezebb pénzt szerezni, ráadásul okosan úgy van kitalálva a rendszer, hogy mivel április 15-ig egységesen minden amerikai egyetemnek vissza kell jelezni, viszont az oxfordi ösztöndíjak április-májusban derülnek csak ki

3, itt nehezebb pénzt szerezni kutatásra is, a Harvard meg tele van pénzzel, csak meg kell fejni

4, Amerikában öt éves a képzés, Oxfordban csak három, tehát az USA-ban sokkal többet tanulok (bár mindkét helyen el szokott húzódni, de Oxfordban igyekeznek korlátozni, némelyik ösztödíj is csak 3 éves, utána meg kuncsorogni kell mindenfele)

5, Oxfordról a fene se tudja, hogy kapok-e pénzt, a Harvard viszont felajánlott egy összesen min. 300,000$ értékű csomagot (6 év tandíj, biztosítás, lakás, élet stb..., nem is beszélve a további súlyos tízezrekről, amiből eltöltök mondjuk összesen kb. két évet Angliában, Izraelben, Oroszországban és arab országokban)

6, garantáltan lesz tanítási gyakoratom - a Harvardon

7, még folytathatnám, de akit ennyivel nem győztem meg, azt ezután se fogom

Na, most már megyek alukálni, holnap (is) hosszú nap lesz.

Minden jót!

Apartheid és ütősök

Szinte hihetetlen, de legalábbis példa nélkül való: ez már a második bejegyzésem egy héten belül! Sőt, ha jól viselitek magatokat, esetleg hajlandó vagyok hétvégén is rászánni magam, hogy írjak egyet.

Hétfőn megkezdődött az Israeli Apartheid Week (www.apartheidweek.org) Oxfordban. Ez egy nemzetközi kezdeményezés, a világon mindenfelé (USA, UK, Kanada, D-Afrika, Palesztin Fennhatósági Területek...) szerveznek megmozdulásokat. Itt egy ötrészes előadás-sorozat van, az Oxford University Arab Cultural Society szervezésében. Első nap egy izraeli filmrendező-publicista (Eyal Sivan) volt a meghívott vendég, aki egy 1988-as filmjét (Yizkor – Slaves of Memory) vetítette le, majd válaszolt a kérdésekre. A film amellett érvel, hogy az izraeli oktatási rendszer tudatosan kialakít egy olyan identitást a gyerekekben,amitől egyenes út vezet a nacionalista beállítottság és a palesztinokkal szembeni agresszió felé. Egy hónapon belül ünneplik ugyanis a gyerekek a pészách-ot („zsidó húsvét”, az Egyiptomból való megszabadulás ünnepe), a holokauszt- emléknapot, az elesett katonák napját és a függetlenség napját. A rendező ezt az időszakot követi végig, egy család gyerektagjaval (és a kiváló tudóssal, Jesájáhu Leibowitz-csal) készített interjúkon és az iskolai ünnepségek és az azokra való felkészülés ábrázolásán keresztül. A közönség nagyon vegyes volt, sok arab és zsidó volt,de voltak mindenféle egyéb oxfordiánusok is szép számmal. Az egyik hozzászóló, egy fiatal izraeli lány, aki a bemutatott oktatási rendszerben nőtt fel, megjegyezte, hogy annak ellenére hogy a rendező konzisztens koncepciót vél felfedezni a nemzeti ünnepek iskolai megünneplése mögött, ezt a gyerekek egyáltalán nem érzékelik. E mellett még szép számmal vannak olyan okok, amelyek miatt meglehetősen torz képet nyújt a film:

1, Minden országban (több-kevesebb sikerrel, ld. Mo.) megemlékeznek a jeles történelmi eseményekről, háborúkról, forradalomról, függetlenségről, stb. A diákok ott sem mások, az iskolai ünnepség a kötelező rossz, a családban sokkal bensőségesebb és információgazdagabb identitás-formálás folyik (ez el is hangzik az egyik gyerek szájából). Azt a rendező sem gondolhatja komolyan, hogy az (történelem)oktatás és a bemutatott ünnepek jobban befolyásolják a gyerekek személyiségfejlődését, mint a közvetlen környezetük (család, barátok, napi események). A filmből is világosan kiderül, hogy a gyerekek (főleg a fiatalabbak) nem sokat tudnak arról, amit ünnepelnek és nem is emlékeznek az ünnepségekre.

2, A sok nemzeti öntudatot formáló ünnep naptári közelsége véletlenszerű: a függetlenség napja és a pészach ideje adott volt, célzatosság legfeljebb a másik kettő időpontjának meghatározásában lehetett volna (a holokauszt-emléknapot kezdetben a varsói gettólázadás évfordulójára akarták tenni, de az túl közel esett a pészách-hoz, úgyhogy két héttel későbbre tették, az elesett katonák emléknapja szintén később került egy nappal a függetlenség napja elé, azelőtt a két ünnep egy napon volt).

3, A palesztinokkal szembeni agresszió az általános hadkötelesség keretei közt zajlik. A hadseregbe kerülve a 18 éves gyerekek teljesen más környezetbe csöppenek, eltérő normáknakl és kötelességeknek kell megfelelniük. A hadseregek soha nem a humánus módszereikről voltak híresek, nem meglepő, hogy a társak és a felettesek figyelő tekintetének kereszttüzében, élet és halál uraként a középiskolából épp hogy csak kikerült sorkatonák aggresszívan viselkednek (tegyük hozzá, nem sokat javít a helyzeten az állandó fenyegetettség érzése sem).

4, Ellenségességre nevelésnek a nyomát sem lehet felfedezni az ünnepségeken, nincs uszítás, palesztinellenes megnyilvánulások stb. Persze mindenki tudja, kinek köszönhetik a sok elesett katonát (a legtöbbet persze a reguláris arab hadseregeknek, de az utóbbi 35 évben csak a palesztinoknak), de nincs semmiféle explicit próbálkozás, hogy felszítsák a harci szellemet a gyerekekben. Érdemes meggondolni, hogy miként működik ez a palesztin iskolákban, médiában.

És még folytathatnám, de most inkább megyek olvasni. Ja, még azt gyorsan megírom, hogy tegnap (kedden) nem voltam apartheidezni, mert megnéztük a STOMP!-ot, majdnem lekéstem, mert elaludtam, de rekordidőt mentem biciklivel, úgyhogy az utolsó pillanatban bejutottunk. Egészen fantasztikus volt, minden játszottak, amin csak nem szégyelltek (botok, kukafedő, vödör, önyújtó...). Ma sem megyek előadásra, mert olvasnom kell sokat, majd hétvégén jelentkezem.

Szeressük egymást!

UI: És tessék kommentelni, legalább annyit, hogy dögöljek meg, hogy nem írok, vagy ha igen akkor is kizárólag baromságokat, vagy hogy írjak többet, vagy hogy hiányzom brühühü, illetve bármi egyebet ami eszetekbe jut!

Újra itt

Most, hogy már itt a harmadév felénél tartok, igazán eljött az ideje, hogy a blogolásnak is szenteljek egy kis időt. Szerintetek? Szóval kezdeném ott, hogy visszaérkeztünk kishazánkból egyenest a bristoli reptérre (mivelhogy azon keresztül volt ócsóért jegy). Ez önmagában véve nem is lett volna nagy baj, a gond csak az volt, hogy éjjel fél egykor landoltunk, amikor természetesen lehetetlen volt eljutni Oxfordba. Ezért eltöltöttünk egy kellemes 5 órát a reptéren, amikoris leparancsoltak minket a Bristol Airport-Oxford buszról, mert nekünk csak Bristolból szólt a jegyünk és én a reptéri buszra szóló retúrjegyünket és a Bristol-Oxford jegyet bőszen lobogtatva próbáltam meggyőzni az eziránt látnivalóan kevéssé fogékony halvérű kallert (nem mintha nem ugyanaz a társaság lenne, ugyanazokkal az árakkal, sebaj). Ez azért érintett nagyon rosszul, mert a következő reptéri busszal a kiírás szerint lekéstük volna a Bristolból induló buszunkat (amivel londoni átszállással mentünk, tehát két előre foglalt jegyet buktunk volna), de nem késtük. Ennek ellenére kb. délre értünk haza.

Vannak itt ilyen érdekes dolgok, pl. Bristol-Oxford járat nincs a Megabus-nál, csak Londonon keresztül megy. A Megabus egy furcsa jelenség, mindenféle busztársaságok járataira lehet a neten jegyet foglalni nagyon olcsón, pl. az Oxford Tube nevű hiperextra járat (20 percenként Oxford-London, WiFi, reggeli meg minden) 12 font egy útra, ha a busznál veszünk jegyet, 7-10 napos előfoglalással Megabuson keresztül megvan 1 fontból, 1 napossal is csak 5 font. Szóval csak ezzel érdemes közlekedni, a többi iszonyat drága. Ja, amúgy megyünk haza, márc. 27.-ápr. 4. között otthon leszünk. Ebben is az az érdekes, hogy drágább kijutni busszal a reptérre, mint a hazarepülni Balatonra, nem vicc.

Miután visszaértünk, hat napom volt befejezni az esszéimet (másfelet, két és fél már kész volt), ami elég necces volt, az utolsó három napból (értsd: kb. 80 óra), összesen három órát aludtam, ami elég érdekes tüneteket produkált kb. két nap után (fülzúgás, szédülés, ilyenek), de arra már rég rájöttem, hogy ha túlesik az ember a holtpont(ok)on, akkor elég sokat ki lehet bírni ébren. Miután leadtam az esszéket, egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, elmentünk vásárolni meg sétálgatni Oxfordban a Dorcival, de a buszon hazafele egy perc alatt elaludtam.
Ja, amúgy mondtam már, hogy néha tanulok is? Szóval most is két kötelező órám van: ”Eastern European and Russian Jewish History until World War One” és ”Judaism and Islam: Medieval Intellectual and Cultural Traditions”, meg persze megy tovább a jiddis. Ugyan nagyon reménykedtem, hogy most sok időm lesz, ez eddig nem igazán jött be, de azért lényegesen kevésbé stresszes ez a félév, mint az előző, nem kell hetente esszét írnom, már ez is könnyebbség. Frissítettem az olvasmánylistámat is, bár még nem teljesen, de fent vannak az oldal tetején a második harmadévben olvasottak, egy kettessel jelezve.

Az óráimon kívül eljárok mindenféle előadássorozatokra, ezekből gyakorlatilag korlátlan a kínálat. Ezen a héten voltam egy Amnesty International által szervezett előadássorozat egy felvonásán, amin Tariq Ramadan, egy nagyon érdekes figura tartott (www.tariqramadan.com). Ő többek közt attól híres, hogy területi sajátosságoknak megfelelően akarja alakítani (szétszakítani) az iszlámot. Mivel Svájcban született, európai muszlimnak vallja magát, így mindekelőtt az Euroiszlám megalapításán munkálkodik. Az előadás a cím alapján az iszlám és az emberi jogok kapcsolatáról szólt volna, de sajnos ebből nem sok valósult meg, konkrétan annyi muszlim vonatkozása volt az előadásnak, hogy az előadó muszlim (najó, ez enyhe túlzás, de tényleg nem tért ki azokra a nagyon is komoly problémákra, amiket a cím felvetett). Persze mindenféle hangzatos kulcsszavakat hangoztatott (konzisztencia, alázat, tolerancia, stb.), de ez sajnos nagyon kevés. Sokan úgy tartják, hogy ő a muszlim kettős beszéd tipikus képviselője, mások szerint ő a muszlim Martin Luther King, megint mások szerint nagyapjának, a Muszlim testvériség alapítójának militáns irányvonalát követi.

A sok agytágításon kívül azért most jut némi időnk szórakozni is. Mivel itt nem nagyon volt/van tél (néhány esősebb hét volt januárban, ennyi, most már hetek óta hétágra süt a nap és 15 fok körül lehet), el szoktunk menni sétálni a környékre. Találtunk egy elég fura párost a közelben, Matildát, a bizonytalan pedigréjű páratlanujjú patást (én öszvérre tippelek) és Hubát, a shetlandi pónit, őket etetjük (ld. képek). A kert tele van mókusokkal, rókát is láttunk már, állítólag szarvas is van, de azzal még nem találkoztunk. Ami a legviccesebb, hogy Oxford központjában is mindenütt vannak mókusok, sőt, állítólag Londonban a rókák a szemetesekből élnek, és teljesen urbanizálódtak. Vannak mindenéle koncertek is, azokra is el fogunk járni mostmár, jövő héten pl. itt lesz a STOMP (tudjátok, MATÁV-reklám, akik mindenféle lehetetlen dolgon, kukán, hordón, stb. dobolnak), arra megyünk kedden.

Én vasárnapoként dolgozok, én viszem a központ könyvtárát, ami néha nagyon kényelmes, néha kevésbé. Elvileg négy órát dolgozok, volt már olyan, hogy ebből 30 percet kellett dolgoznom, de volt olyan, hogy a teljes munkaidő alatt sem végeztem mindennel (címkézés, polcra visszapakolás, ilyenek). A Dorci még mindig hétvégénként dolgozik, ami egyrészt eléggé korlátozza a lehetőségeinket, másrészt már eléggé elege is van belőle, de most kilátásban van egy új munka, ami egészen kiváló lenne, de részleteket nem árulok el, csak ha biztos lesz.

Szóval röviden ennyi jut most eszembe, majd írogatok még, mert ez a harmadév azértmozgalmasabbnak ígérkezik, meg biztos most is kihagytam mindenfélét, ami az elmúlt egy hónapban történt. Ja, például az egyik legfontosabbat: a hazajövetel előtt már csak azért sem írtamtúl nagy intenzitással az esszéimet,mert le kellett adni a PhD-jelentkezéseket Amerikába. Öt helyre jelentkeztem (Chicago, Columbia, Jewish Theological Seminary, Brandeis, Harvard), ezenkívül Oxfordba is. Nagy dilemma, hogy hogyan tovább, mert igaziból én szívesen befejezném a szakjaimat az ELTE-n (kivéve az arabot), de ha felvesznek, akkor valószínűleg nem fogom, hacsak nem úgy, hogy halasztok Amerikában egy évet és hazajövök befejezni a hebraisztikát és az oroszt. Amerikában ugyanis a PhD öt év, amiből kettő kb. ugyanaz mint a Masters, azaz órák és minden ami ezzel jár, és csak utána kezdődik a kutatás, míg Oxfordban neccesebb halasztani, mert itt (elvileg) három év a PhD (oxfordiul D.Phil.), és csak kutatásból áll. Oxford mellett szól, hogy nagyon jó környezet (bár nem voltam még Chicagoban, New Yorkban vagy Bostonban, ezekben a városokban vagy a környékükön vannak a fenti egyetemek), az itteni tutorom kiválóan ért a témámhoz (legalábbis egy részéhez) és hogy az amcsik is imádják az oxfordi diplomát. Amerikában viszont sokkal könnyebb pénzt szerezni (ha felvesznek gyakorlatilag automatikusan fizetik a tandíjat, biztosítást meg legalább 20e dolcsit a megélhetésre), míg Oxfordban elég kevés ilyen lehetőség van. A sok pénz persze azt is jelenti, hogy Amerikába sok nagy nevet csábítottak, sokkal több mindent fizetnek a diákoknak (utazás kutatni, konferenciák, stb.). Ezen kívül kiváló könyvtárak vannak, még több minden van a témámhoz, mint itt, és öt év után sokkal képzettebb lennék. Szóval most ezen is agyalok, de amíg nem vesznek fel,addig sok mindent nem tudok tenni, csak felállítok valami sorrendet, hogy hova mennék legszívesebben.

Minden jót mindenkinek!